Könnyei között elmesélte, hogy a napokban meghalt valaki a családjában, hogy tegnap felhívta az anyja, sokáig beszéltek, régen beszélgettek ilyen hosszan egymással, s hogy ma az egész család, legalábbis ami megmaradt belőle, a temetésre megy. Elmesélte, egyszerre mennyire hiányzik neki minden, noha alig van emléke erről az országról, alig van emléke a visszamaradottakról, mégis mindenkit hiányol, akit hátrahagyott. Akkor is, ha már nem is ismeri őket. De ismeri az érzést, amikor összejön a falu, összejön a család, hiányzik a megszokott szertartás, az asszonyok imája, a halotti tor, és még a veszély is hiányzik, amelynek az odavezető úton ki vannak téve, még a veszély is, képzeljem el, még ha felfoghatatlan és elképzelhetetlen is, még az is hiányzik, hogy valaki netán szilánkra léphet, az autó szilánkra fut, hiányzik a hőség, a vakító nap, amely olyan élesen tűz, hogy vakfoltokat éget az agyba, hiányoznak a rossz utak, a végtelen por, a foga alatt recsegő homok. El tudom én ezt képzelni, kérdezte, hogy az embernek még a fájdalom is hiányozhat, a veszély, ha nem éppen ő érezné ezt, el sem hinné.
Részlet az Új Forrás márciusi számában megjelent elbeszélésből
