A restaurátor

Magunk mögött hagytuk a falut és egyenesen haladtunk tovább a főúton. Amikor ismét a folyó mellett vezetett az út, Helen leparkolta az autót, és gyalog mentünk tovább, az erdőn át, a part mentén.

Meséljek magamról valamit, kérte, miután elindultunk, én pedig ebben a lomha melegben valami jóleső melankóliával kezdtem el mesélni az életemről, Mikával töltött gyermekkoromról, az egyetemi évekről, utazásainkról, sűrűn váltakozó kapcsolataimról, meneküléseimről és vélt szerelmeimről, amelyekről azután kiderült, hogy mégsem voltak azok, és restaurátorként végzett munkámról. Úgy meséltem, mintha már régről ismernénk egymást, mintha már nem is azokat az eseményeket kellene megemlítenem, amelyek meghatározóak voltak az életemben, ahogyan egy idegennel szemben tenném, aki tényleg nem tud rólam semmit, hanem a kevésbé jelentősekről beszélhetnék, a nagyszüleimnél töltött forró nyarakról, amelyeken éppúgy vibrált a levegő a hőségben, mint most, s amelyeken Mika és én meztelenül ugráltunk a kút körül összegyűlt víztócsákban, a hosszú őszi estékről, amikor iskola után nagyapámnak segítettünk elégetni az avart, s hogy ilyenkor az egész falu füstbe borult, a hamuba alufóliába tekert krumplit rejtettünk, és hogy soha nem fogom elfelejteni ezt az illatot. Elmeséltem, ahogy első rajzaimat készítettem, az egész családot lerajzoltam, néha élőben, amikor vasárnaponként együtt ültünk az asztalnál, mindenkit megörökítettem a rajztömbömben, egyiküket a másik után, s közben elfelejtettem enni, máskor pedig fényképről vagy emlékezetből, ahogy a mai napig teszem, akkoriban mindenki azt hitte, egyszer majd híres festőművész leszek, de azután másként alakult, amikor észrevettem, hogy tehetséges vagyok ugyan, de mégis hiányzik belőlem az átütőerő, soha nem leszek igazán nagy művész, és akkor egyik napról a másikra abbahagytam a festést, hogy elkerüljem a középszerűséget, már csak magamnak festettem, kedvtelésből, és elhatároztam, hogy ha már neves festő nem is, legalább jó restaurátor leszek. Elmeséltem első éjszakámat egy másik férfival, annak idején, az egyetemen, amikor el akartam szakadni Mikától, elmeséltem, hogyan feküdtem le vele, és hogyan ébredtem könnyek között az éjszaka közepén, mintha Mikát sirattam volna álmomban, vagy a gyermekkoromat, amelyet, úgy éreztem, ezzel a lépéssel végleg magam mögött hagytam, vagy talán valami mást, magam sem tudom pontosan, mi volt az, csak azt tudom, hogy azonnal felkeltem és felöltöztem, kimentem a házból, a hideg téli éjszakába, még egy üzenetet sem hagytam hátra. Soha többé nem láttam azt a férfit, valószínűleg a mai napig nem tudja, mi történt velem. Akkor azonban, azon a téli éjszakán, amikor kétségbeesetten jártam az utcákat és azt reméltem, a hideg levegő belém fagyasztja ezeket a kínzó gondolatokat, valami megtört bennem, amit azóta sem tudtam összerakni. Elmeséltem, ahogy később visszamentem Mikához, hogy olyan volt, mintha hazaérkeztem volna, mintha mindkettőnket, mint két fél fát, közös gyökereink hordoztak volna. Elmeséltem, hogy volt a kertünkben egy szilvafa, egyik fele sárga ringlót termett, a másik pedig rendes lila szilvát, és hogy hogyan ettük le az egyik felét, azt, amelyiken a sárga ringlók voltak, és hogy a másik fele mindig fent maradt, a végén le kellett szüretelnünk, hogy nagyanyám lekvárt, nagyapám pálinkát készíthessen belőle. És elmeséltem azt is, hogy mindennek ellenére Mika mellett is úgy éreztem, mintha folyton keresnék valamit, meg sem tudom mondani, mi az a valami, mintha arra várnék, hogy egyszer végre a lila szilvákat együk le és a sárga ringlóból kelljen lekvárt készíteni, néhány év múlva azonban elmentem a régi házunk előtt, és láttam, hogy időközben kikövezték az udvart, a fa már nem volt meg. És hogy így talán bele kell törődnöm, hogy ez a végeláthatatlan keresés is hozzám és az életemhez tartozik.

Részlet A restaurátor című elbeszélésből

Leave a Reply