Vita

Billinger vagyok. Edit vagyok.

Berlini vagyok. Budapesti vagyok. Gödöllői vagyok.

Magyar vagyok. Fehér bőrű vagyok. Európai vagyok. Zöld vagyok.

Nő vagyok.

Fontos számomra ezeket a kategóriákat megnevezni. Tudatosítani. Különösen most. A nemzetieskedések korszakában. A Brexit korszakában. A Black Lives Matter korszakában. A Fridays for Future korszakában. A fehér felsőbbrendűség és hetero-patriarchátus (letűnő) korszakában.

Edit vagyok. Billinger vagyok. Apai elődeim dunai svábok. Nem sokat tudok róluk. Egyetemi tanulmányaimat a gießeni és hannoveri egyetemen végeztem, német irodalom, szociológia és szociálpszichológia szakon. Gisela Dischner professzornőnél vizsgáztam. Író vagyok. Írtam néhány elbeszélést. Esszét. Azután egy ideig semmi. Később egy regényt. Színdarabokat. Néhány strófát. Ah, de a versek semmire sem jók, amelyeket túl korán ír az ember. Várni kellene velük, egy egész – lehetőleg minél hosszabb – életen át, gyűjteni annak értelmét és nyalánkságait, és talán a végén, a legeslegvégén, talán akkor írhatna tíz sort, ami valóban jó. (Rilke) Ezért a tíz sorért dolgozom. Mintha kevesebbért meg sem érné. Államvizsgázott szakfordító és tolmács vagyok, a Német Fordítók és Tolmácsok Szövetségének tagja. Műfordító vagyok. Bachmannt fordítottam. És Jelineket. Thomas Bernhardot. Erich Friedet. Aglaja Veteranyit. Néhány más írót. A magyarok még inkább a szívemhez nőttek. Ady. József Attila. Vannak nevek, amelyek csak teljességükben érvényesek. És megfordítani sem lehet őket, mert mintha értelmüket veszítenék. Mintha valaki másról lenne szó. Ezek a jövő feladatai. Értelmei (többes szám). Ahhoz a tíz sorhoz.

Fényképész vagyok. Eva Bertram fotóművésznél tanultam. Az életem mentén fotózom. A hangsúly eltolódik. A téma az utcán hever. Vannak olyanok, amelyeket meg kell írni. Másokat le kell fotózni. Ez is egyfajta gazdagság. Végtelen tér. Olykor elveszem benne. Nem tudom, mihez kezdjek. Mindent szétszórok magam körül. Akárha lyukas kézzel. Elcsendesedem. Napokig egyetlen szót sem szólok. Ez ma már nem is olyan egyszerű, nyughatatlan, teljesítményorientált világunkban. Mint annak idején Pilinszky, aki napokig ült az ablak előtt, mozdulatlanul, az esőt nézte, feketét ivott, és egyik cigarettát szívta a másik után, majd hirtelen, mintha abban a pillanatban jutott volna eszébe, papírra vetett négy sort, amely kiforgatta a világot önmagából.

Azután történik valami, valami apróság, szóra sem lenne érdemes. Mégis feldúl. Mintha a világon mindennek köze lenne hozzám. Szenvedélyes vagyok. Azután egyszerre hűvös. Mintha semmi sem érintene. Az életnek semmi köze nem lenne hozzám. Csak elvonul mellettem. Mint egy elsuhanó táj. Futó vagyok. Máskor biciklizem. Ha nem is egy-, de kétültő helyemben körbetekerem a Balatont. Olykor futok egy félmaratont. A futás meditatív. Ilyenkor fejben írok tovább. Lefotózom, amit írtam. Már a 19. kilóméternél járok, amikor eszembe jut valami fontos. Igyekszem nem elfelejteni. Miután hazaérek, azonnal íróasztalhoz ülök, ki vagyok fulladva, csorog rólam az izzadság, mégis gyorsan leírom, amire még emlékszem. De ha el is felejtek valamit, egyszer csak újra előbukkan. Akár a semmiből. Amikor egyáltalán nem számítok rá. Sorban állok a pénztárnál, és hirtelen megint eszembe jut. Semmi sem veszik el.

Elbeszéléseim és esszéim a Jelenkor és a Nagyvilág irodalmi lapokban, valamint az Accordia Antológiában jelentek meg, fotóriportom a Berliner Republik című magazinban. Műfordításaimat a Nagyvilág, a Magyar Lettre és a Napút folyóiratok közölték. Aglaja Veteranyi: A gyermek a forró puliszkába esett című regényét a Kráter Kiadó adta ki. Ingeborg Bachmann: Valaki egészen máshoz című verse 2008-ban bekerült a Magyar Napló kiadó által szerkesztett Az év műfordításai című kötetbe.

Több csoportos és egyéni kiállításon vettem részt Berlinben, a Neue Schule für Fotografie galériájában, az Under the Mango Tree galériában, az mp43 galériában, Madrid / Valdemoroban a Centro Cultural Juan Prado galériájában, valamint az Art Fair Lipcse Kortárs Művészeti Kiállításon.