Fotó-szövegkönyveim margójára:

Nem szeretnék itt sokat mondani, fülelni, mert nem akarok senkit megkötni az elképzeléseimmel (amiket szegény könyvön lehetne aztán számon kérni) és nem szeretnék keveset mondani, mert az olyan volna, mintha titkolóznánk. Szemérmesség és szemérmetlenség, vallomás és hallgatás, őszinteség és eltussolás együtt jár.

Segédigével tagadunk, állítjuk.

Miért kell egy könyvet hátulról lapozni, azaz mért van az eleje a végén, mért kell váratlanul a középről a végére ugrani, azaz az elejére, s onnét már rendesen előre, azaz hátra? Azaz. Kell? Milyen szokásokat akar ez megzavarni? A laza albumlapozgatást? Mert mintha egy családi albumból volnának képek.

Kié ez az album? A fotósé? Mi az hogy fotós? Ugyanaz mit az író? Mi az, hogy író? Ki? Én? Az elbeszélő én? A fotós tehát az elnéző én? Mi az, amit így elnézünk, vagyis mik ezek a fényképek mint írások és a szövegek mint képek? Miről beszélnek?

Először is egymásról, az alkotói szándék szerint nem illusztrálják egymást, hanem együtt, ezen a közös, új nyelven beszülnek arról, amiről külön-külön csak hallgatniok lehetne. Ez tehát nem képregény, nem fényképregény.

Nincsen itt történet, vagy ha van, nem lehet elmesélni, vagy ha el lehet, mi nem tudjuk.

Nincs történet, de van főszereplő. Egy fiatal nő. Egy fiatal nő az ötvenes évek végéig? Mi van vele most? Megöregedett? Vagy még mindig olyan bomba? Vagy valami baj történt?Miért van a napfénynek orvosságszaga?

És ki ez a nő egyáltalán? Nem elmeszülemény, az biztos. A fénykép légies absztrakció egyfelől illetve annak biztos, durva tudása, hogy valaki, valami létezett. És mért olyan fontos az az elnézőnek, ez a biztos létezésű, légies nő? Miért? (Megoldás: 3. pont) Történetünk nincs, sorsunk van. És van anyánk. Apánkról egyenlőre hallgatunk.

Esterházy Péter

Ich möchte hier nicht viel sagen, eher horchen, weil ich niemanden an meine Vorstellungen binden möchte (die man dem armen Buch dann womöglich vorhalten könnte), und ich möchte nicht wenig sagen, weil das aussähe, als täten wir geheimnisvoll. Schamhaftigkeit und Schamlosigkeit, Bekenntnis und Schweigen, Aufrichtigkeit und Vertuschung gehen zusammen.

Mit Hilfsverben verneinen wir, bejahen wir.

Warum muss man ein Buch von hinten her aufblättern, warum ist sein Anfang am Ende, warum muss man plötzlich von der Mitte ans Ende springen, also an den Anfang, und von dort dann ordentlich vorwärts, also rückwärts? Also. Muss man? Welche Gewohnheiten sollen da gestört werden? Das lockere Albumblättern? Denn die Bilder sehen aus, als kämen sie aus einem Familienalbum.

Wessen Album ist das? Das des Fotografen? Was heißt überhaupt: Fotograf? Dasselbe wie Schriftsteller? Was heißt: Schriftsteller? Wer? Ich? Das erzählende Ich? Der Fotograf also das nachsehende Ich? Was sehen wir nach, oder vielmehr: Was sind diese Fotografien als Schriften und die Texte als Bilder? Wovon sprechen sie?

Zunächst einmal voneinander. Der Absicht der Urheber nach illustrieren sie einander nicht, sondern sprechen gemeinsam, in dieser gemeinsamen, neuen Sprache, von dem, worüber sie einzeln nur schweigen könnten. Das hier also ist kein Comic, kein Foto-Comic.

Es gibt keine Geschichte. Oder wenn es eine gibt, lässt sie sich nicht erzählen. Oder wenn sie sich erzählen lässt, können wir es nicht.

Es gibt keine Geschichte, aber eine Hauptfigur.

Eine junge Frau.

Eine junge Frau bis ans Ende der fünfziger Jahre? Was ist jetzt mit ihr? Ist sie alt geworden? Oder immer noch so eine Schönheit? Oder ist etwas passiert? Warum riecht das Sonnenlicht nach Medizin?

Und überhaupt: Wer ist diese Frau? Kein Hirngespinst, so viel ist sicher. Die Fotografie ist einerseits luftige Abstraktion und andererseits das sichere, grobe Wissen, dass jemand, etwas existiert hat. Und warum ist diese Frau, sicher existierend und luftig zugleich, dem Nachsehenden so wichtig? Warum? Wir haben keine Geschichte, wir haben ein Schicksal. Und wir haben eine Mutter. Vom Vater schweigen wir einstweilen.

Péter Esterházy