Családi fotókat nézegetek. Kik ezek az emberek? Ismerem őket?
Az arcukat nézem, és rádöbbenek, hogy semmit sem tudok róluk.
Újra meg újra összekeverem a fotókat, egymásra helyezem őket, mint egy kártyapaklit, hogy azután ismét szétszórhassam és megfigyelhessem, most valami mást mesélnek-e. Újabb és újabb sorozatokat állítok össze, különböző részleteket választok ki, a háttérre figyelek, amelyre senki nem figyelt, sem a fotós, sem pedig a képen látható személyek. Mozdulataikat nézem, arcuk rezzenését, ahogy a kezüket emelik.
Játszom a kártyákkal, kirakom őket, akárha az életünket rakosgatnám, és arra gondolok: vajon mindaz, ami történt, másként is megtörténhetett volna? Ha előbb észrevesszük? Ha korábban odafigyelünk rá?
Nem történt másként.
És ha mégis: mi változott volna? Éltünk. Lepergettük a perceket, akár a rózsafüzért, és nem vettük észre, hogy közben egy egész élet eltelt.
Hétszer öt. Hét nap – öt kép.
Pingback