Útinapló Ausztrália / Új-Zéland 1

Azok világnézete a legveszélyesebb, akik meg sem nézték a világot.

Alexander von Humboldt

Naplójegyzet – még elutazás előtt.

Miért írok naplót erről az útról? Talán, hogy megmaradjon. Hogy ne felejtsem el. Az ember olyan sok mindent elfelejt. Visszagondol, és nem emlékszik, hogy történt. Az események felülíródnak. Minél gyorsabban élünk, annál gyorsabban íródnak felül. És persze azért is írom, hogy lássátok, merre járunk – igaz, nem vagyok különösebben up-to-date, így lehet, hogy amikor írok, már régen nem ott járunk. Az emlék mindenesetre megmarad. Ha nem is aktuális. Különben is túl gyakran gondoljuk azt, hogy mindent élőben kell követnünk, minden politikai döntést, minden természeti katasztrófát. Holnap pedig már nem is emlékszünk rá. Semmi sem olyan régi, mint a tegnapi újság – mondja egy német közmondás. Számomra mindig csak az számított, ami megmaradt, holnapután is.

Honnan jött az ötlet? Egy utazást terveztünk. Tulajdonképpen már mindig is egy világkörüli utat. Micsoda élmény! Teljességgel kivitelezhetetlen. Folyton halogattuk hát az indulást. Közben pedig múlt az élet, észre sem vettük, és egyszerre arra eszméltünk, hogy elfelejtettünk belevágni. És hogy most már lassan késő. Ezért úgy döntöttünk, felosztjuk az utat. Elindulunk valamerre, és – ha már másként nem lehet -, apránként nézzük meg a világot.

Ausztrália jó kezdetnek tűnt. És ha már a környéken járunk, nem hagyhatjuk ki Új-Zélandot sem. Mi sem egyszerűbb ennél. Új-Zéland legkevesebb négy óra repülőút, attól függően, Ausztrália melyik részéről startolunk. Ennyit a “környékről”. Halvány sejtésem lesz arról, a japán turisták miért rohannak végig Európán. Ha már a környéken járnak. Mi az elkövetkező két és fél hónapban Ausztráliát és Új-Zélandot utazzuk be.

Milyen hosszú idő, gondoljuk eleinte. Milyen rövid, gondoljuk most. Elkezdjük megtervezni az utat, és rádöbbenünk, hogy az a két és fél hónap nem lesz elég mindarra, amit elterveztünk, hogy nem tudunk elmenni mindenhová, megnézni mindent, ami “fontos” volna, hogy már most vissza kell fognunk magunkat, egész országrészekről kell lemondanunk, már most, amikor még el sem indultunk, és hogy az út során valószínűleg újra meg újra le kell majd mondanunk valamiről, mert nem fér bele, több utat le kell vágnunk, lerövidítenünk, hiszen ez nem csupán egy ország, ez egy egész kontinens, európai léptékkel fogalmunk sincs a méreteiről, nem fogunk tehát látni mindent abból, amit most eltervezünk, ugyanakkor bizonyosan rengeteg olyan élmény vár majd ránk, amelyeket nem is lehet előre eltervezni. És ez az, ami valójában számít. Ez az, ami a legmélyebben megmarad majd bennem, amire leginkább emlékezem. Legalábbis így képzelem el, most, az út előtt. És általában valóban így is történik. Különösen azért, mert nem is a jellegzetes turisztikai célok vonzanak, soha nem is vonzottak, most sem fognak. Természetesen szeretnénk látni a gleccsereket Új-Zélandon, a Déli-szigeten kajakozni a Fiordland Nemzeti Parkban, az Északi-szigeten megismerni a maori kultúrát, látni a Sydney-i Operát és búvárkodni a Nagy Korallzátonyon (amíg még létezik!), de legalább annyira várom a napokig tartó végeláthatatlan utakat az ausztrál Outbackben, a vörös homokot, a végtelen magányt, a millió csillagot, ahogyan az ég, mint egy búra, körülölel, a tejutat, amely onnan jól látható, az érzést, hogy mindehhez én is hozzátartozom, ha csak apró homokszemként is, ez a hatalmas univerzum mégis magába foglal, engem is, és hogy végeredményben mindannyian ugyanazt a levegőt lélegezzük. Bizonyosan eszembe jut majd Rilke is, hiszen ott a napnál világosabb lesz, hogy valóban “minden Egy” (Alles ist Eins). Különösen mióta kiderült, hogy még az Uluru sem monolit, nem egyetlen kőből áll, ahogy eddig gondoltuk, egyetlen kőből, amely semmivel nincsen összeköttetésben, sokkal inkább egy szigethegy, amely földalatti kapcsolatban áll a körülötte lévő kőzetrétegekkel. Ez az óriás kődarab a semmi közepén ezáltal persze nem veszít varázsából, éppoly tiszteletre- és bámulatraméltó marad, az Aboriginalok szent helye. Éppúgy örülök hát az Ulurunak a vibráló napon, mint a végeláthatatlan vörös homoknak a hátországban, vagy az ismeretlen Aboriginal területeknek, amelyeken átmegyünk majd, s amelyek kizárólag engedéllyel látogathatók. Előtte azonban: a Slope Point-on szeretnék állni, Új-Zéland Déli-szigetének legdélibb pontján, legközelebb a Déli-sarkhoz (és legtávolabb Európától). Mint ahogyan később az Északi-sziget legészakibb pontján, a Cape Reinga fokon, a Spirits öbölben, a maorik spirituális helyén, ahonnan a halottak lelkei távoznak a túlvilágra. Várom a Nullarbor-síkságot Dél-Ausztráliában, amely nevét a latin “nulla arbor” kifejezésről kapta, magyarul úgymond “nulla fa”, amelyen tehát egyetlen fa sem képes megmaradni, és máskülönben sem sok minden, s amelyen a világ leghosszabb egyenes vasúti pályaszakasza fut, 478 km egyetlen kanyar nélkül.

És a vörös homok után már előre örülök a trópusi esőerdőknek és nemzeti parkoknak a Northern Territory északi területein, az édes- és sósvízi krokodiloknak, ez utóbbiaknak különösen, hiszen azok akár hét méter hosszúra is megnőhetnek, és a vadonban szabad szemmel megfigyelhetők.

És ha már a krokodiloknál tartunk: nem a mérges kígyóktól vagy a tányér méretű pókoktól tartok legjobban. Sokkal inkább a hosszú repülőút kelt szorongást – hogy ne mondjam: félelmet – bennem, amely az időeltolódással és a hosszú szingapúri várakozással összeségében három napig tart. Elsején indulunk, de csak harmadikán érkezünk meg. Mintha kimaradna az életemből két nap. Nos, Ausztrália ezzel (is) jár, ahogy a britek mondják: no pain – no gain. Ennek szellemében készülök fel három napos rendíthetetlen nyugalomra és nemtörődömségre, megfogadom, hogy semmi nem hoz ki a sodromból mindaddig, amíg új-zélandi földet nem ér a lábam. Azután pedig kezdődhet a kaland, a határtalan távolságok, az ismeretlen szabadság érzése, amely remélhetőleg megnyílik előttem.

Egy utat terveztünk tehát. És szeretném megőrizni, továbbadni az élményeimet, hogy ne vesszenek el az adattárolók, a merevlemezek mélyén. Hogy ne felejtsem el az írást. Hogy velem tarthassatok.

Stay tuned.

Leave a Reply