Otthon

Az Új Forrás szeptemberi számában megjelent egy részlet A Fekete hegy című regényből.

Ma már szinte inflációsan használtam a haza és az otthon szavakat. Hazamentem, ha az országba érkeztem, de hazamentem akkor is, ha visszatértem választott hazámba. Hazamentem, ha a házba mentem, hazamentem, ha visszamentem a nagyvárosba, amelyben éltem, hazamentem, ha anyámat látogattam, s ha nagyanyám még élt volna, hozzá is hazamentem volna. De ezek közül melyik jelentett valódi otthont? Hol éreztem magam biztonságban, védve, valóban úgy, mintha megérkeztem volna? Nem jelentette az otthon sokkal inkább az emberi kapcsolatokat, a szülői gondoskodást, törődést, a párkapcsolati érzelmeket? És nem jelentette az otthon számomra már régen sokkal inkább a nyelvet, amelyben – bárhol is voltam a világon – valóban otthon voltam? Nagyanyámnak nem kellett ezeken a kérdéseken elgondolkoznia, fel sem merült benne, hogy egy másik nyelvben éljen. Adott volt számára az otthon: az ország, a tanya, a hely, ahol élt, adottak voltak a szőlőtőkék és a búzaföldek, és adott volt az utolsó kanyar is a földúton, ahonnan megpillanthatta a házát – és talán már ez a kanyar is az otthont jelentette.

Az én életemben pedig voltak olyan időszakok, amelyekben még az autópálya is otthont jelentett. Ez a filozófiai értelemben vett nem-hely - non-lieu, non-place, Nichtort (Marc Augé) -, ahol minden kijáratot ismertem, minden pihenőhelyet, tudtam, hol – melyik nem-helyen – legfinomabb a kávé. Tudtam minden autópálya-kereszteződést, a befutó sávokat, a radarkészülékeket, az állandó dugókat és a letérőket, amelyeken kikerülhettem azokat, s amelyeken olykor legalább valamennyit a tájból is láttam. S ha ezeken a kerülő utakon néha felbukkant előttem egy kanyar, amely a házamhoz vezető kanyarra emlékeztetett, akkor egy pillanatra ott is úgy éreztem, otthon vagyok.

Amikor ideérkeztem, még nem tudtam mindezt, de talán utána kellett járnom ennek az otthon-érzésnek. Mi maradt belőle, ha nem a kapcsolatok, és nem a honvágy egy elképzelt otthon után határozták meg azt? Otthont jelenthetett-e egy magányos ház az erdő szélén, a négy fal, a nádtető, a saját kezűleg felszögelt deszkaburkolat? Amelynek mintázatát, akár a kövek formáját is, kívülről ismertem: az egyik alvó kardhalat ábrázolt, a másik habokból kiugró bálnát, a harmadik pedig – ez volt a kedvencem – fékező vaddisznót. Otthont jelenthettek-e ezek az apró jelek, amikor rajtuk, és saját magányomon kívül senki sem lakta be a házat? Amikor nem voltak körülöttem a kapcsolatok, amelyek máskülönben otthont nyújtottak? Képes voltam-e otthont nyújtani önmagamnak?

Mennyi magányt bír ki az ember? Úgy tűnt, én több magányt, mélyebb magányt voltam képes elviselni, mint a legtöbben. Ezt már eddig is tudtam, ez a felismerés nem a házban ért utol. De a magány valós, kézzelfogható kiterjedése, mindent átszövő sűrű hálója a házban töltött hónapok során vált számomra egészen nyilvánvalóvá. Azokban a pillanatokban, amelyekben úgy éreztem, teljességgel egyedül vagyok a világon, amikor valami kozmikus magány vett körül, kiléptem az udvarra, fejem fölött a csillagos ég, láttam, ahogy a végein lekonyul és belebukik a tóba, eltűnik a hegy mögött, és úgy éreztem magam, mint Marlen Haushofer főhőse A fal című regényben: mintha a világon rajtam kívül valóban nem létezne senki. Mintha az én lelkem lenne az egyetlen, amely a világmindenséggel kommunikál.

Paolo Cognetti szintén azért ment a hegyekbe, mert magányra vágyott. De amikor ott volt, rádöbbent, hogy nem alkalmas az egyedüllétre, hogy egész idő alatt mást sem tett, mint hogy barátokat keressen. Azzal a gondolattal mentem a hegyekbe, írja, hogy egyszer, ha sikerül addig kitartanom, megváltozzam, valaki mássá legyek, és hogy ez a változás visszafordíthatatlan lesz majd. Megtanultam, hogyan kell fát vágni, hogyan kell viharban tüzet gyújtani, egy vad kertet megszelídíteni, hogyan kell a hegy gyógy- és fűszernövényeivel főzni, hogyan kell tehenet fejni, szénát bálázni, a láncfűrészt kezelni, kombájnt és traktort vezetni. De egyvalamit nem tanultam meg: hogy hogyan kell egyedül lenni.

Ami ezt illeti, ugyanott tartottam, mint első nap. Folytatja Cognetti az Il ragazzo selvatico (A vad fiú) című művében. Kezemen megkeményedett a bőr, testem szikárabb és ellenállóbb lett, de már mindig is gyenge és gyakran betegeskedő lelkem továbbra sem kapott erőre. A magány nem erdei házhoz hasonlított, sokkal inkább torzító tükrök útvesztőjéhez: Bárhová is néztem, mindenütt saját groteszk, grimaszszerű, és a végtelenségig megsokszorozódott tükörképemet láttam. Minden mástól meg tudtam szabadulni, de ettől nem.

Én – Cognettivel ellentétben – nem akartam megváltozni. Semmitől sem akartam megszabadulni. A magány már mindig is részem volt, hozzám tartozott, mint nyáron a szeplők az arcomon, vagy a szemem színe. Sem többet nem akartam belőle, sem pedig elveszíteni nem akartam azt. Már mindig is együtt tudtam vele élni. Az én magányom csupán a társadalomban volt torzító tükör, soha nem ismertem fel benne önmagam. Itt erdei ház volt. Kis fa épület, amely mellett az őzek tépkedték a leveleket. Esténként a feketerigók szkennelték végig a gyepet, méterről méterre. Valahol a róka ugatott. És minden egyes csillag a ház fölött. Mintha valóban egyek lettek volna velem, ahogyan Rilke írja az Alles ist Eins című versében. Egyedül voltam. Mégsem voltam egyedül.

Paolo Cognetti megbarátkozott a hegy lakóival. Esténként együtt főztek, végigbeszélgették az éjszakát. Neil Ansell öt évig élt egyedül egy erdei kunyhóban. Hétvégenként azonban meglátogatták a barátai. Több napig ott maradtak, az estéket zenével, énekkel töltötték a tűz körül. Olykor úgy éreztem, mintha becsapott volna. Csak a téli hónapokban nem jött hozzá senki. Túl zord volt a környezet, hideg a ház. Bármekkora tüzet is raktak, az csak az egyik oldalon melegített. Hiába öltöztek fel, a hátuk fázott. Otthon maradtak hát a komfortzónájukban. Esténként olykor megértettem őket. Olyankor én is alig vártam, hogy visszatérhessek. De nem szerettem volna úgy visszatérni, mint Cognetti, aki végül minden küzdelme ellenére úgy érezte, bizonyos mértékig kudarcot vallott. Nem érezte magát alkalmasnak arra az életre, amelyet követendőnek tekintett.

Engem nem látogatott senki. Virtuálisan megtaláltak a kapcsolataim, olykor válaszoltam is nekik, de nem jöttek el. Nem hívtam meg őket. Engem éppen az érdekelt, mit tesz velem az egyedüllét, ha nem oldják fel azt hetente idelátogató barátok, ismerősök, rokonok. Mit tesz velem az egyedüllét, napról napra, éjszakáról éjszakára, reggelről reggelre. Néha hetekig nem szóltam senkihez. Amikor lementem a faluba a boltba, és kérnem kellett valamit a pultról, vagy a pénztárnál azt mondtam: kártyával fizetek, elcsuklott a hangom. Akkor tűnt fel, milyen régen szólaltam meg utoljára. A cicákkal beszélgettem. Olykor magamban. Megbeszéltem, mit főzök. Mit veszek fel. Máskor a róka után kiabáltam. Nemrég – a ritka esetek egyike - egy barátommal telefonáltam, a salgó tűzhelyről beszélgettünk, amellyel a konyhát fűtöttem, megkérdezte, hagyományos sparhelt-e, hogy néz ki, milyen részei vannak, és nem tudtam elmondani, mert nem jutott eszembe a sütő szó. Ahová a sütit berakjuk, segítettem ki magam. Amikor letettük a telefont, megrémültem. Lehet, hogy megőrülök? Elfelejtem a szavakat? Elfelejtem, hogyan hangzik az ember?

Nem ismertem olyan írónőket, akik önszántukból erre a magányra vállalkoztak volna. Akik visszavonultak egy vad, a civilizációtól távol eső helyre, into the wild, hetekre, hónapokra, évekre. A fal elbeszélője az egyetlen nő, aki azonban nem szabad akaratából választotta ezt a remetelétet, azt, hogy el van vágva a világtól, mindenről önmagának kell gondoskodnia, fát vág, hogy tüzelhessen, krumplit ültet, két nadrágot húz egymásra, hogy ne fázzon, és három pulóvert, a nap kicserzi a bőrét, megkeményül a keze, megkeményül a lelke is, elfogy a sminkje, nem kell kihúznia a szempilláját, lakkoznia a körmeit. Mind férfiak voltak, akik erre vállalkoztak: Henry David Thoreau, Chris McCandless, Neil Ansell, Paolo Cognetti. És még bizonyosan néhányan mások is, akiket nem ismertem.