A Fekete hegy

Megjelent A Fekete hegy című könyvem az AB-ART kiadónál. Megrendelhető nálam, vagy pl. itt.

Tél volt, amikor hirtelen hiányozni kezdett, és hosszú idő után ismét eljöttem a házba. Sok éven át nem törődtünk vele. A ház magában állt. Még tovább romlott. A lakatlan házak sokkal gyorsabban tönkremennek, mint a lakottak. Még ha nem is rendszeresen lakják őket. A ház érezte, ha volt benne valaki. Kötődött hozzá. Amikor pedig elment, visszahagyta a bútorait. A pulóverét. A csurgatón az utoljára elmosott edényeket. Talán ez is számított. Nagyanyámnak igaza lehetett: a háznak mégiscsak lelke volt, kedélye, személyisége. A ház jól volt. Máskor pedig talán nem volt jól. Az utóbbi években bizonyosan nem volt túl jól. Utána lábadozni kezdett. Igazán jól azonban csak mostanában lehetett. De ezt már nem tudtam elmondani neki: Ne aggódj, mamám, a ház most már tényleg jól van.

A bácsival jöttem fel, aki az utóbbi években gondoskodott róla. Néha erre sétált a kutyájával, benézett, minden rendben van-e. De mi ne lett volna rendben. Azaz mi volt itt rendben? Olykor levágta a füvet. Ha szóltam, hogy jövök, mindig lekaszált. Mintha fontos lett volna. Mintha ettől még inkább rendben lett volna. A ház düledezett kívül-belül, ablakán méteres bodzabokrok nyúltak ki, de a fű le volt kaszálva a kertben. Nagyanyám biztosan szégyellte volna. Mindig nagy rendet tartott maga körül. Fontos volt, hogy a portáján minden takaros legyen. A kamra is. A kiskonyha is. Az udvar a szomszédok felé, még az ólak mögött is gondozta a kertet.

Örültem, hogy feljött velem a bácsi. Nélküle talán az utat sem találtam volna meg. Olyan régen jártam erre. Másrészt pedig olyan sok minden megváltozott. Az utat, amelyre emlékeztem, állítólag elhordta az eső. Szinte semmi sem maradt meg belőle. Itt-ott emlékeztetett csak arra, hogy régen út lehetett. Benőtte a gaz. Az ár belehordta a köveket. Most egészen másfelé jöttünk. A bácsi irányított, én pedig megjegyeztem minden jellegzetes fát, minden kanyart, minden villanypóznát, hogy legközelebb egyedül is ide találjak. A nevek - Bárány-árok, Mandula-dűlő - semmit sem mondtak nekem. A bácsi felfelé menet megkérdezte, mit keresek itt ebben az időben. Miért éppen most jöttem. Nem tudtam, mit feleljek. Most éreztem honvágyat a ház iránt. De ez túl érzelgősnek tűnt. A bácsi egyszerű ember volt. Nem tudom, értette-e volna, amit mondok. Hogyan lehet honvágyat érezni egy ház iránt, amelyben sohasem éltem. Talán szó nélkül felhúzta volna a szemöldökét. Mivel nem válaszoltam, csak hümmögtem, megkérdezte, talán el akarom-e adni a házat, netán azért jöttem. Mostanában felmentek az árak, biztosan érdemes lenne eladni. Mondtam neki, hogy eszem ágában sincs, éppen ellenkezőleg. Rendbe szeretném hozni. De erre is csak felhúzta a szemöldökét. Pedig ebben semmi érzelgősség nem volt.

Amikor felértünk, átadta a kulcsokat. Megmutatta, hogyan nyílik az ajtó, mert elfelejtettem. A két ház között süvített a szél. Fázott a fejem. Az idő szürke volt. Nem volt nap, nem volt eső, hó sem volt. Csak a házakon megülő szürke köd. Mint valami búra. Összébb húztuk magunkon a kabátot. Amikor kinyitottam az ajtót, a házból dohos nyirkosság áradt felénk. Beléptünk. Végighúztam kezemet a falon, az ajtó vasalatán. A bácsi rám nézett. Ha ebben az évszakban képes vagyok beleszeretni, mindig szeretni fogom, mondta. Ebben a pillanatban úgy éreztem, a honvágyat is megértette volna. Bólintottam. Körbejártuk a házat. Átléptünk a ledőlt gerendákon. Az egykori faliszekrény maradékában álmos pelék néztek velünk farkasszemet. Nem értették, miért zavarjuk fel őket télvíz idején. A ház mögött egy leszakadt rókafarokra bukkantam.

Azt hiszem, a bácsi tudta, hogy már régen beleszerettem. Máskülönben el sem jöttem volna. Vagy legkésőbb most menekülnék, hanyatt-homlok. Hogy talán már mindig is szerettem, csak nem tudtam kimutatni, nem tudtam gondoskodni róla. És hogy most valami megváltozott. Én változtam meg. Most törődni szeretnék a házzal. Megkérdezte, megtartom-e a kulcsokat. Egyet visszaadtam. Továbbra is nézzen rá néha. Vágja le a füvet. Mert még ezt is szerettem benne: hogy a gyep mindig ápolt volt.

Részlet a regényből