Túra a Lofoten-szigeteken

Lofoten-szigetek

A Lofoten-szigetekről írt útleírásom megjelent a Hetedhéthatár irodalmi magazinban.

A mai túra a 797m magas Munkenre vezet, oda-vissza mintegy 10 km. Norvég viszonylatban közepesen nehéz túra, átkelünk havon és bokáig érő vízben, megmászunk jó néhány sziklát, felhúzzuk magunkat néhány lánckötélen, amelyek közül egyet-kettőt kifejezetten veszélyesnek látok, különösen ha még az eső is esne, és csúszósak lennének a sziklák – de szerencsére nem esik, és összességében valóban nem ez a legnehezebb túránk. Azonban egyike a leglátványosabbaknak. Olykor kilátástól függően több tavat is látunk egymás mögött vagy fölött, amelyekről nem tudjuk eldönteni, hogy egy tórendszer többszintes részét képezik-e, vagy vízesések kötik össze őket, vagy csak a dimenziók és a perspektíva láttatják úgy, mintha összetartoznának, és valójában semmi közük egymáshoz. Hihetetlen természeti csodának tűnnek, és talán meg sem szeretnénk fejteni a titkát. Legyen egyszerűen három egymás fölött elhelyezkedő tó, mindenféle logikát és gravitációs erőt kiiktatva. Órákig elnéznénk őket – és mivel a nap is süt, el is nézzük jó ideig. Azon tűnődünk, vajon a világ legszebb táján járunk-e, legalábbis azok közül, amelyeket már ismerünk? Voltunk már valahol, amely szebb volt ennél? Új-Zéland jöhet még szóba. Itt valahol félúton a Munken felé döbbenek rá, mennyivel intenzívebbek azok az élmények, amelyekért gyalog (esetleg biciklivel) kell megküzdenem, mint azok, amelyek mellett autóval elsuhanok, netán megállok egy percre, hogy kinézzek egy kilátóponton, és csináljak néhány fotót. Visszaülünk az autóba, és már el is felejtettem. De ez a táj percről percre átjár, minden érzékemet megmozgatja, minden lépéssel új kilátás tárul elénk, teljesen kikészülünk, mire felérünk oda, ahol a legszebb a kilátás, de az adrenalin annyira feldob, mintha beszedtünk volna valamit. Az élet szép, és mégiscsak megérte, ahogy egyik ismerősöm szokta mondani.